Mára már természetessé vált, hogy miközben elolvasunk egy számunkra érdekes cikket a közösségi médiában, azonnal szabadon reagálhatunk rá. Esetleg „névtelenül” is beleállhatunk a vitába, odabiggyesztve a magunk véleményét. Nos, évszázadok ide vagy oda, pont így tett annak idején a híres zoológus és madárszakértő is, akinek sorsa bizony egy efféle „kommenttel” dőlt el. 1883-at írunk. Herman Ottó, a „morgós polihisztor”, vagy ahogyan Borosnyay Kamilla nevezte, a „pókász bácsi”, épp tudományos diskurzusba fogott egy meglehetősen furcsa cikk, lelkiekben felzaklatott szerzőjével. A korabeli sajtó hasábjain zajló "pengeváltásba" azonban váratlanul beleszólt egy kedves, és furfangos női hang. E hölgy az anonimitás köntösébe bújva, „Judith” álnéven küldte el észrevételeit, na nem szerző, dr. Fekete Izidor számára, hanem kifejezetten Herman Ottó válaszaira reagálva. A bátor kommentelő nem is sejtette, hogy ezzel nemcsak a vitát, de a tudós szívét is egy egészen új irányba terelte...
Az öngyilkos tengelic rejtélye
De térjünk vissza a történetünk legelejére! Egy korabeli újságban, a Vadászlap 1883. május 15-i számában leközölték dr. Fekete Izidor különös írását, mely Rejtélyek az állatvilágból címmel a Pesti Hírlapban is hamar visszhangra talált. A cikk egy egészen fura esetet írt le: egy nőstény tengelic egy negyedméternyi durva házi cérnával szállt fel egy közeli fenyőfára. Ebben még talán semmi különös sincs, hiszen fészeképítés idején a madarak gyakran visznek a csőrükben efféle lim-lomot. Azonban a leírás szerint a madár a fonal két végét a lábai alatt az ághoz kötötte, a lelógó részt maga alá húzta, bal szárnyát pedig határozottan beleakasztotta. Ezt követően nem maradt más hátra, mint hogy körbe tekerje a fonalat, és ahogyan a szerző hatalmas lelki megrázkódtatással írja:
„midőn e csodálatos műtéttel készen volt, leveti magát az ágról a melyen állott, anélkül, hogy szárnyaival egyet csapott volna. Egyszerűen felakasztotta magát.”
A bizarr szomorújátékot ráadásul végignézte a közelben lévő, - madárlány kegyeiért harcoló - két hím tengelic is. A gyors közbeavatkozásnak köszönhetően a nőstényt végül hamar leoldották az emberi kezek a cérnáról, és egy kalitkában pihenhette ki a traumát. A hímek - azonban, azt gondolván, hogy szerelmük fogságba esett - a megsegítésére siettek. Amikor végül kinyitották a kalitka ajtaját, a szabadon engedett tojó azonnal kirepült, de nem akárhogyan: a szerző elmesélése alapján, a két udvarló tengelicfiú a szárnyaira vette a madárlányt, és ebben a gyönyörű, utópisztikus képben, immáron hárman együtt repültek el a közeli fenyvesbe.
A polihisztor lecsap
Nos, gondolhatjuk, hogy ezt olvasva több sem kellett egy tapasztalt ornitológusnak! Herman Ottó teljes szakmai fegyverzetben, erőteljesen betámadta a madaraknak túlzott érzelmi világot és öntudatos magatartást tulajdonító szerzőt. Természetesen dr. Fekete Izidort sem most jött le a falvédőről, így a Pesti Hírlapban a saját védelmére kelt, és azt bizonygatta, hogy Herman Ottó félreismerte a cikk intencióját, hiszen a szemlélődésnek nem volt szakmai alapja, ő csupán azt írta le, amit látott. A közöttük elharapódzó vita lezárását jelentő utolsó cikk „Legvégül az a stiglincz” címmel jelent meg augusztusban, ismét a Vadász-Lapban.
E respektálásban, Herman Ottó továbbra sem tágított a véleményétől, miszerint egyáltalán nem életszerű a tengelic (stiglinc) öngyilkossága, különösen úgy, hogy két kérője is akadt. :-) Rámutatott, hogy mivel a madarak csőrükkel igazgatják a fészekanyagot, nagy eséllyel egyszerűen csak véletlenül akadtak fenn. A madarak atyja szerint a két udvarló sem vehette szárnyai alá a nőstényt, hiszen ha mindegyik odanyújtotta volna az egyik szárnyát, a szabadon maradt fél szárnnyal menthetetlenül lepottyantak volna mindannyian.
Végezetül a polihisztor egy egészen aprócska, némi iróniával átszőtt kísérlettel próbálta a szerzőt észhez téríteni. Felkérte dr. Fekete Izidort, hogy lógasson fel 12 verebet (6-nak a lábára, 6-nak a nyakára kössön cérnát), majd eressze el őket. Fél óra elteltével mind a tizenkettő fel lesz akasztva, ami ne tévesszen meg senkit. Ez ugyanis nem az öngyilkos hajlam, hanem a cérna természetében rejlő csomósodás következménye. Ha mint olvasók, eddig nem éreztünk volna elég szarkazmust Herman Ottó tollából, a cikk lezárásánál azt bizton megtapasztalhattuk:
„Fekete Izidor úr végül Pilátus szájába ezt teszi: „amit írtam, megírtam." Constatálom, hogy ez az idézet következtetni a doktor úr pontosságára, idézeteinek és észleleteinek hűségére. Pilátus nem azt mondta, amit a doktor úr imputál neki, hanem ezt: „mosom kezeimet", e mondás révén pedig több joggal került a credóba, mint a doktor úr stiglinczével az ornithologiába."
Belép a képbe „Judith”
A mosolyrafakasztó történetünknek ezzel azonban még nincs vége, a "finalitás" várat még magára. A sztori igazi fűszere ugyanis nem a két férfi tollcsatája volt, sokkal inkább egy különös, éles kritikájú kolozsvári nő megjelenése. A „Judith” írói néven publikáló hölgy, olvasva mindkét nézőpontot, tollat ragadott, és csípős stílusának céltáblájává Herman Ottót tette. Az Ellenzék 1883. augusztusi száma közölte azt a kedves történetet, melyben „Judith”, megélt tapasztalata alapján, a saját csókájuk viselkedésének feltárásával tört lándzsát dr. Fekete Izidor álláspontja mellett. Emlékeiben visszautazott a gyermekkorába, bemutatva a család Csóri nevű csókájának különleges mindennapjait. A történet szerint egyszer találtak egy pelyhes, vak, fészekből kiesett rigót, melyről elsőként Judith, majd később Csóri is ösztönösen gondoskodni kezdett és legyekkel etette. Sajnos egy óvatlan pillanatban a macska megkörnyékezte és elfogyasztotta a kis rigót, ami után Csóri még napokig kétségbeesetten hívogatta, kereste, de mindhiába. A bánatos madár végül talált egy foszforos gyufát, amit megdézsmált, és ebbe bele is halt. "Judith” ezzel a történettel világított rá arra, hogy a nagyszakállú tudósember is tévedhet: igenis létezik állati öngyilkosság, és bár tiszteli a „pókok nagymesterét”, ebben a kérdésben mégis Fekete Izidornak adott igazat.
A nagy Herman Ottó, olvasva e sorokat, szellemes viszontválaszt konstruált:
"Édes Judith! Az a Csőri csóka valóra szeretetreméltó, okos madár volt! Kár! Azután volnék én oly udvarias ember, hogy elhiggyem - de kizárólagosan csak magácskának- hogy az a csóka tudatosan öngyilkos, még pedig „egy pakli gyufával”. Csak arra kérnék feleletet : honnan tudta a csóka, hogy a gyufa feje mérges és hogy öngyilkosságra alkalmas? Talán eljárt a felnőttek oktatására, vagy hozzáfért valamely vegytanhoz?Roppant kíváncsi vagyok a feleletre, mert szerfölött fontos egy nagy katasztrófa fölvilágosítására, mely 1843-ban édesanyája pulykáit érte. Apám ugyanis sok madarat tömött ki s arzenikummal mérgezte; a kocsis résznek nézte a mérget, kihányta az udvarra ; a pulykák megették s mind a harminczhárom fölfordult. A kérdés az: öngyilkosság-e?”
Innentől kezdve "Judith" bizonyára türelmetlenül várhatta a nagy tudós reakcióját, mert a viszontválasza - „A csóka-ügy” címmel - rekord gyorsasággal, mindössze négy nap múlva megjelent az Ellenzék tárcarovatában. Az állati ösztönre hivatkozva érvelt, miközben éles kritikával illette a „Pókászságot” (azaz Herman Ottót), amiért párhuzamot mert vonni a kivételes házi Csóri és 33 közönséges pulyka között:
„Azt kérdezem jogosult indignatióval, hogyan merhette Pákászságod Csórit a „phenoment“ a relative és subjective „e g y e t l e n t“ harminczhárom közönséges, bornirt plebejus pulykával párhuzamba tenni? Kiknek obscurus életéről még a krónikás adatgyűjtők se tudtak semmit, de éppenséggel semmit az utókor számára följegyezni.”
Judith frappánsan és stílusosan ütötte le a labdát a beszélgetés végén:
„Ha ezek után, kedves pókász bácsi, még mindig „több világosságot“ kíván, kész vagyok elküldeni fönnmaradt részét azon „pakli masinának“, mely feledhetlen csókám önkéntes halálát eszközölte. Világa tán képes lesz földeritni experimentumok utján a mi még a dologiján kétes, homályos, megoldatlan . . . Jó lesz-e? Kérem válaszoljon…”
Amikor a vitából szerelem lesz
Telt-múlt az idő és ahogyan a hajdani csókás sztori emlékei, úgy a könnyű szócsaták sérelmei is foszladoztak, a vitázó felek pedig lecsillapodtak. Egy későbbi, véletlen találkozás alkalmával azonban Herman Ottó Erdélyből származó jóbarátjával, Borosnyay Oszkárral beszélgetett. A tudós nem bírt a kíváncsiságával, és nyíltan rákérdezett: ismeri-e vajon azt az éles tollú kolozsvári "Judith"-ot, aki őt egykoron az Ellenzékben vitára kényszerítette?
Oszkár hamar ráismert a saját nővérére. Herman Ottó pedig megkönnyebbült, hiszen mindig is szeretett nyílt sisakkal küzdeni. Judith, mint szellemes ellenfél pedig lenyűgözte. Pár évvel ezután a politizáló uraknak a törzshelyükön, a Csalényi-asztalnál szemet szúrt valami: a morcos tudósnak hirtelen gyanúsan szépen kefélt lett a cilindere, és gyönyörűen átkötött virág volt a kezében. Azonban ez a virág már nem botanikai elemzésre szánt minta volt, hanem egy szép, pajzán szalaggal átfont, kedveskedő ajándék.
Nos, így lett egy kis firkászságból nagy szerelem, hiszen Herman Ottó végezetül fél évszázados agglegényéletét a „Judith-tal”, vagyis Borosnyay Kamillával kötött házasságával koronázta meg. 1885. július 25-én az avasi evangélikus templomban fogadtak örök hűséget egymásnak, majd hámori otthonukban, a „Magyar Tempe” gyönyörű völgyében, a Pele-házban folytatták mézesheteiket.
